Csizmadia Dóra Dalma

Fontos tudnunk, hogy az óvoda és az iskola között túl nagy az ugrás, miközben a gyerekek fejlődése ekkorát nem változik annyi idő alatt, amíg el kell kezdeniük alkalmazkodni az új helyzethez, az idegrendszeri érettségük még nem teszi lehetővé, hogy a figyelemtartásuk az iskolai elvásásokhoz mérten elég hosszú legyen.

Az alsó tagozatos általános iskolások számára gyakran olyan érzést okoz az iskola, mintha be lennének szorítva valahova, ahonnan szabadulnának, de nem lehet. Úgy érzik, hogy vége a gyerekkoruknak, most már mindent nagyon komolyan kell venni, mert apa, anya és a tanító néni azt várja, hogy ő nagyon ügyes legyen, és csalódnak benne, ha valami nem sikerül. A családdal közösen töltött minőségi idő, és a szülők saját stresszének megfelelő kezelése kincset ér, mert így nem veszi át a gyermek.

Az iskola akkor tud élvezhetővé válni, ha teret ad a gyermek természetes kíváncsiságának, érdeklődésének, tudásvágyat ébreszt benne, megszeretteti vele a tanulást, és abba interaktívan bevonja őt, nem frontális oktatással, mert csak a tapasztalati úton történő tanulás szilárdul meg igazán emlékként. Hangsúlyt kell helyezni a pozitív megerősítésekre, arra, hogy bizalmat szavazzunk minden iskolásnak, hiszen akkor jobban teljesítenek, ha azt feltételezik róluk, hogy többre képesek!

A különórákat érdemes úgy megválasztani, hogy ne legyen túl sok, gyermek lehessen még a kisdiák, ne vegye el minden szabadidejét a kötelesség, kisiskolás korban még rengeteg mozgásra van szüksége ahhoz, hogy az agya is megfelelően fejlődjön, és bírja a feszültséget, egy helyben tudjon maradni, és képes legyen koncentrálni. Különórák tekintetében jó, ha a gyermek választhat, ha örömet is okoz neki az adott tevékenység. Ehhez néha kísérletezni kell, tehát nem célszerű arra kötelezni a gyermeket, hogy amit egyszer választott, akarata ellenére évekig végezze, hiszen akkor nincs alkalma kipróbálni és megszeretni más műfajokat.

Sokszor hatásos motiváció a "Te már nagy vagy..." kezdetű mondat, de a nagysághoz a kötelességek mellett jogokat is kell adni ahhoz, hogy vonzó legyen.

Az iskola tempója sokszor irreális, ezért jó, ha nem hajtjuk még jobban a gyermekünket, sőt megértőek vagyunk vele a nehéz helyzetekben, nem csak akkor fejezzük ki a szeretetünket, ha jól teljesít, vagy megfelel valamilyen elvárásnak, hanem a puszta létéért szeretjük őt. Az önbizalom alapja, hogy minden különösebb indok nélkül képesek legyünk örülni a gyermekünknek.

Az iskolában túl sok időt töltenek a gyerekek, és utána még az elvégzendő házi feladat kifejezetten káros, nem hagy lehetőséget a diáknak arra, hogy gyermek legyen, mozogjon, szabadon játszon, ami pedig a kreativitását fejlesztené, és ami közben megélhetné önmagát elfogadhatónak megfelelés nélkül. Emlékezzünk csak arra, hogy gyermekként mit éltünk át, és mi volt nehéz, ez segíthet abban, hogy empatikusak legyünk. Az iskolai teljesítmény nem jósolja be az életben való beválást, azt, hogy valaki hogyan boldogul majd, és csak egy féle intelligenciára támaszkodik, ezért próbáljuk nem katasztrofizálni az iskolai teljesítményromlást, és inkább az okoknak járjunk utána.

A lányok gyakran szorongóbbak, a neveltetésükből fakadóan általában jobban igyekeznek megfelelni, mint a fiúk, de a szorongás mindenkit érinthet, és testi tünetekben is megmutatkozhat, fejfájás, gyomorfájás, hányinger, szédülés is lehetnek jelek, amelyeket komolyan kell venni akkor is, ha nem egy mérhető és egyértelműen kimutatható fizikai betegségről van szó. Ha tartósan fenn állnak a tünetek, akkor érdemes az iskolaváltáson is elgondolkodni, amennyiben a gyermek részéről is felmerül ez az opció.

Ha igazságtalanság történik az iskolában, jól esik a gyermekünknek, ha megértjük őt, elmondjuk azt, hogy tudjuk, hogy miért fájt neki, ahogy bántak vele, és nem azt érdemli. Beszélhetünk a tanárral, de már az is sokat számít, ha a gyermekünket biztosítjuk egyetértésünkről és támogatásunkról, és mellette állunk akkor is, ha az iskolai szabályokat be kell tartani. Mindemellett tanítsuk meg neki azt, hogy hogyan állhat ki magáért, engedjük, hogy otthon is kimondhassa az érzéseit, ellenérzéseit, hiszen ez a legjobb gyakorlóterep.
Azt emeljük ki és hangsúlyozzuk újra meg újra, amiben jó, ahogyan jó! Ha a hibákat hozzuk szóba, azokra fog koncentrálni, és újra elköveti őket.
A gyerekek nagyon rugalmasak, jól képesek alkalmazkodni, de szükségük van a szeretetre, elfogadásra, megértésre, együtt töltött időre, csak rájuk koncentrálódó figyelemre. Segítsünk nekik örömforrásokat találni, korlátozzuk a TV és internet használatot, mutassunk példát a sportban, és abban, hogy hogyan lehet jól eltölteni az időt. Beszélgessünk, kezdeményezzünk beszélgetést, és ha nem szeretne, álljunk készen a következő alkalomra, amikor partner lehet benne.

Játsszuk el vele az őt foglalkoztató helyzeteket, adjunk neki lehetőséget arra, hogy ő játszhassa a tanárt, vagy szülőt is, ha úgy szeretné. Rajzolhatunk, bábozhatunk is, így könnyebb a feldolgozás. Beszélgessünk az érzéseiről éa érzéseinkről, konkrétan kérdezzünk a napjáról, de ne faggassuk, majd ő mesél, ha meg tudja és akarja fogalmazni az élményeit.

Az újtól, ismeretlentől mindenki fél, gyerekek és felnőttek is, ez teljesen természetes, és kimondható. Elmondhatjuk neki, hogy ha a mi életünkben történik ilyen nagy változás, mi is izgulunk, de nagyon kíváncsiak is vagyunk, hogy milyen lesz. A humor és a bátorítás is segít.

Segíthet az iskola otthonosabbá tételében, ha a gyermek maga választja ki a neki tetsző tárgyakat, amiket elvisz magával.

 

A kamaszkorról érdemes tudni /bővebben itt olvashat róla/, hogy a nevelés előtte lezárul, így ezekben az években már csak bízhatunk abban, hogy később viszontlátjuk azt, amit átadtunk a gyermekünknek. A kamaszok számára a kortársak fontosabbá válnak, mint a szülők, ezért is a beilleszkedés egy új iskolában kiemelt stresszforrássá válik általában. A szülők által mutatott példa és a közvetített értékrend segít abban, hogy a kamaszok határt tudjanak szabni a kortársaiknak, képesek legyenek megkülönböztetni, hogy miben akarnak, és miben nem akarnak részt venni. Ha kiközösítenek valakit az osztályból /bővebben itt olvashat róla/, azt bántalmazó magatartásként éli meg az áldozat, és érdemes mielőbb szólni erről szülőnek, tanárnak, hiszen ez iskolai szintű probléma. Minél korábban jelzi a problémát, annál könnyebben orvosolható, lehetséges, hogy viselkedésváltozás az áldozat részéről sikert hoz. A nehéz érzésekről fontos beszélni valakivel, akkor is, ha szégyenteljesnek érezzük, van, amivel egyedül fájdalmas megbirkózni, vagy nem is lehet. Azt, hogy hogyan közeledjünk a társainkhoz jól, sehol nem tanítják, de ha figyelünk arra, hogy mi minek örülünk másoktól, és azt kezdjük adni, közben pedig észrevesszük az ő jelzéseiket is, mindemellett fejlesztjük a kommunikációnkat, az jó út lehet.

Egy tekintélyszemélyre csupán azért, mert tekintélyszemély, nem tudnak felnézni, ehhez a pedagógusnak le kell tenniük valamit az asztalra /a tinédzserek mondják így/, felmutatni valamit, ami miatt felnézhetnek rá, tisztelhetik. Erre a legnagyobb esély akkor van, ha nem lenézően, autoriter módon kezeli a diákokat, hanem partnerként, és bár következetes a szabályok betartatásában, képes adekvátan reagálni a gyerekekre, nem jön zavarba, nem ijed meg tőlük.

A szülők részéről az érzelmi elérhetőség fontos akkor is, ha a kamasz nem akar beszélgetni, érdemes készen állni egy következő alkalomra, amikor magától kezdeményez, és meghallgatást vár.
A barátságokba, szerelmekbe jobb nem beleszólni, mert csak ellenállást váltana ki a kamaszból. Ha rosszul sülne el egy kapcsolat, arra neki magának kell rájönnie, mert csak tapasztalati úton történő tanulás után tud saját döntése alapján kilépni.

A középiskolában gyakran úgy érzik a kamaszok, hogy az életük függ az érettségitől, nyelvvizsgától, de fontos tudniuk, hogy alvás közben szilárdulnak meg az emlékek, így ha csak tanulnak, de nem pihennek, az a teljesítmény rovására mehet.

A témában készült interjút ide kattintva nézheti meg.
A teljesítménnyel kapcsolatos cikket ide kattintva olvashatja.